A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat
Deli Gergely - A specificatio tanáról Gaiusnál.html

Deli Gergely*

 

A specificatio tanáról Gaiusnál1

feldolgozás (specificatio) – Gaius Institutiói – jóhiszeműség (bona fides)

 

A romanisták az idegen anyag feldolgozására vonatkozó római jogi szabályokat hagyományosan nagy figyelemre méltatták. Mayer-Maly szerint ez a kiemelt érdeklődés három okra vezethető vissza. Egyrészt a feldolgozás tana szokatlanul mély bepillantást enged a római jogi gondolkodás mély rétegeibe, másrészt az újkorban a munka és a tőke problematikája révén újra reflektorfénybe került a probléma, harmadrészt a jogintézmény érzékeny szociális kérdéseket is felvet.2 Az európai magánjogi kodifikációk többsége sem tudta magát kivonni a feldolgozás római tanának hatása alól,3 így a téma mindmáig aktuális.

Az új, az Országgyűlés által 2013. február 11-én elfogadott polgári törvénykönyv4 ötödik könyvének második részében, a tulajdonjog megszerzéséről szóló V. cím XVIII. fejezetében található 5:65. §5 is számos hasonlóságot mutat az antik római doktrínával. Az új magyar szabályozás a feldolgozó jóhiszeműségét kifejezetten megemlíti, szemben a némettel,6 amely erről nem tesz említést. Ugyanakkor az új magyar norma az új dolog tulajdonjogát minden esetben a feldolgozónak biztosítja,7 míg a német csak akkor adja neki a dolgot, ha a feldolgozás értéke nem jelentősen kisebb, mint a nyersanyag ára. A francia Code civil a jóhiszeműség követelményének expressis verbis említése nélkül a régi dolog tulajdonosának vindikációs jogot biztosít,8 amellyel szemben a feldolgozónak lehetősége van arra, hogy a dolgot mégis megtartsa, ha a feldolgozás értéke a nyersanyagét jócskán meghaladja, és a nyersanyag árát megtéríti.9 A magyar jogalkotó ragaszkodott a jóhiszeműség követelményéhez, így nem lehet haszontalan, ha e követelmény római jogi gyökereit – legalábbis részben – feltárjuk.

Egy múltbeli jelenség folyamatos reinterpretációja azzal a veszéllyel jár, hogy a továbbélés folyamán felhalmozódott – sok esetben anakronisztikus – megfontolások elhomályosítják az eredeti, római jogi szabályozás valódi eszméjét. Annak érdekében, hogy e hibát elkerülje, jelen rövid tanulmány azon egyetlen kérdés megválaszolására szorítkozik, hogy Gaius szerint a feldolgozónak jóhiszeműnek kellett-e lennie ahhoz, hogy megszerezze az általa készített új dolog tulajdonát.10

 

 

1. A bona fides a feldolgozás tanában

 

Abban a mindmáig tartó diskurzusban, hogy vajon a feldolgozónak jóhiszeműnek kell-e lennie a tulajdonszerzéshez, az újkori szerzők közül Kaser nem követelte meg a bona fidest.11 A Hausmaninger–Selb-féle tankönyv szerint nincs szükség jóhiszeműségre, sőt még cselekvőképességre sem a tulajdonszerzéshez, véleményük szerint még a tolvaj is tulajdonossá válik.12 Mások, például Windscheid vagy Honsell viszont csak akkor adtak helyet a tulajdonszerzésnek, ha a feldolgozó jóhiszemű volt.13 A legújabb magyar tankönyvirodalomban Földi András és Hamza Gábor csak a iustinianusi jogban nevezi meg a jóhiszeműséget a tulajdonszerzés kellékeként.14 Bessenyő András szerint a rosszhiszemű feldolgozó semmiképp sem szerezhet tulajdont.15 Ezt a nézetet képviseli Benedek Ferenc is, aki szerint a tulajdonszerzéshez szükséges a jóhiszeműség.16 Nótári Tamás e kérdéssel kapcsolatban annyit közöl, hogy a rosszhiszemű feldolgozó általában tolvajnak minősül, így nem szerez tulajdont.17

A véleménykülönbség ellenére számos szerzőnél megfigyelhető, hogy a bona fidest – többnyire reflektálatlanul18 – szubjektív értelemben fogták fel, és nem határozták meg pontosan annak vonatkoztatási alapját, azazhogy a pszichés viszonyulás a feldolgozás folyamatára, az azt megelőző vagy az azutáni állapotra vonatkozik-e. A szubjektív értelmezéssel szemben Söllner szerint a fogalom a klasszikus korban, tehát Gaiusnál is objektív természetű.19 Ez az ellentét kibékíthető azáltal, hogy a feldolgozó szubjektív vélekedését objektív momentumok alapján lehet megítélni, például olyan kritériumok alapján, hogy vajon ellenérték fejében, illetve milyen körülmények között szerezte be a nyersanyagot. A viszonyítási alap vonatkozásában pedig azt a pontosítást tehetjük meg, hogy a feldolgozó jó- vagy rosszhiszeműsége abban áll, hogy a feldolgozást megelőzően magáénak tekintette-e a nyersanyagot vagy sem.

Nem csupán az a kérdés vitatott a szakirodalomban, hogy melyek a tulajdonszerzés kritériumai a feldolgozás esetében, de újabban még a specificatio tulajdonszerzési jellegét is támadás érte. Plisecka állította fel azt a meglepő tézist, hogy a specificatio és az accessio tényállásai inkább a tulajdon elvesztését, mintsem annak megszerzését jelentették, és emiatt nem is tekinthetők valódi tulajdonszerzési módnak.20 Véleménye szerint a rómaiak sokkal inkább egy adott dolog identitását tartották szem előtt, ha azt vizsgálták, hogy a dolog megváltozása milyen hatással van a rá fennálló tulajdoni viszonyokra, és kevésbé törődtek merev kategorizálási elvek betartásával. Álláspontom szerint Pliseckának igaza van annyiban, hogy e fenti tényállások esetében, legalábbis Gaiusnál, nem a tulajdonszerzés per se volt a figyelem előterében, hanem egyéb kérdések, legfőképpen a vagyoni kiegyenlítés problematikája. A tulajdoni kérdések újrarendezése csupán a fellépő gazdagodások és veszteségek igazságos redisztribúciójának egyik eszköze volt. Másrészről azonban Plisecka fő állításával szemben meg kell jegyeznünk, hogy a specificatio és az accessio esetköreit Gaius Institutióiban egymástól igen világosan elválasztotta, és egyértelműen a naturalis ratio aquisitio, azaz a tulajdonszerzés, méghozzá a természetes értelmen alapuló tulajdonszerzés dogmatikai kategóriájába sorolta.21

Gaius a bona fidest nem említette meg a feldolgozásról szóló szövegrészben, és ennek több oka lehetett. Egyrészt a bona fides a feldolgozás tanára vonatkozó eltérő jogtudósi álláspontok következtében nem volt alkalmas arra, hogy a tulajdoni szerzésmód kritériumaként szolgálhasson. A szabiniánus felfogás szerint teljesen érdektelen volt, hogy a feldolgozó jó- vagy rosszhiszeműen cselekedett, ugyanis az anyag tulajdonosa mindkét esetben, a feldolgozó fidesétől függetlenül, ugyanúgy megszerezte az új dolog tulajdonát. Az a kérdés, hogy a feldolgozónak jóhiszeműnek kellett-e lennie a tulajdonszerzéshez, kizárólag a prokuliánusoknál merült fel, akik szerint a nyersanyag tulajdonosa és az új dolog tulajdonosa egymástól eltérő személyek is lehettek.

Másrészt Gaius a bona fidest mindig egy bizonyos állapot, és sohasem egy cselekmény vonatkozásában használta. A forrásokban olvashatunk possessio bonae fidei-ről, de fabricatio vagy speciem bona fide faceréről sohasem.22 Ha valaki bona fide vásárol valamit, az még nem jelenti azt, hogy az adásvétel mint jogügylet jó- vagy rosszhiszemű lehetne, csupán azt, hogy a vevő úgy véli, hogy az eladó tulajdonos volt. A specificatio esetében hasonló a helyzet. A feldolgozás mint tevékenység nem értelmezhető a jó- és a rosszhiszeműség szemszögéből. Csupán a feldolgozás előtti és utáni, a nyersanyagra, illetve az új dologra vonatkozó pszichés tartalom értékelhető e fenti bináris kód mentén. A szabiniánusok szerint az a feldolgozó, aki nem tudta, hogy idegen anyagot munkál meg, jóhiszemű birtokosa lesz az új dolognak, beruházását, költségeit majd egy esetleges tulajdoni per keretében érvényesítheti. A prokuliánusok szerint az a személy, aki nem tudta, hogy idegen anyagot munkál meg, jóhiszemű tulajdonossá válik. A kérdés az, hogy aki az idegen anyagot lopta – vagy ami a lopással egyenértékű: tudta, hogy idegen anyagot alakított át, noha azt nem ő maga tulajdonította el –, tulajdonossá vált-e prokuliánus nézőpontból? Bármi is a válasz erre a kérdésre, Gaius szerint a prokuliánusok23 ezzel a feldolgozóval szemben is megadták az actio furtit és a condictiót a nyersanyag vonatkozásában,24 így a gazdagodási kérdések ebben az esetben is megnyugtatóan rendeződhettek.

A bona fides Gaiusnál nem a tulajdonszerzés egyik (szükséges) tényállási elemeként funkcionált, hanem arra szolgált, hogy a bekövetkezett vagyonmozgásokat igazságos módon lehessen kezelni. Gaius fő célja az volt, hogy a feldolgozással kapcsolatos, egymásnak ellentmondó természetjogi elvek közül kiválassza a megfelelőt,25 és hogy a hiányzó civil jogi szabályozás ellenére is igazságos döntést hozzon.26

 

 

2. Természetjogi elvek a tulajdonszerzés és a feldolgozás tanában

 

A gaiusi Institutiókon belül, a vonatkozó, tulajdonszerzésekről szóló részben27 nevesített természetjogi elveknek két szintje különíthető el. Az első, alacsonyabb szinthez azon elvek tartoznak, amelyek a tulajdon odarendelését közvetlenül okolják meg: quia antea nullius esset; quia superficies solo cedit; quia litterae chartulis sive membranis cedunt; és a tabulam picturae cedere.

Ezen természetjogi elvek azonban csak az első szintjét képezik egy természetjogi szabályozási piramisnak. A második, magasabb szinten, a szövegben expressis verbis nem megjelenő,28 de egyértelműen jelen lévő természetjogi princípium található: Nam hoc natura aequum est neminem cum alterius detrimento fieri locupletiorem.29 A természetes igazságosságnak az felel meg, hogy senki sem gazdagodhat más kárára.30

Gaius azon eseteket, ahol e második, gazdagodásra vonatkozó norma szóba jöhet, a praeterea szócska31 használatával világosan elkülönítette az egyéb természetjogi tulajdonszerzési módoktól, ahol a gazdagodási norma nem játszik szerepet. Ez utóbbi csoportba tartoznak a különféle occupatio-tényállások, hiszen itt másra való tekintet nélkül keletkezik tulajdon, így vagyoneltolódásról szó sem lehet. A második, a gazdagodási normával érintett kategória alatt pedig az egyes accessio eseteket sorolta fel, mint például az inaedificatiót, a satiót, a plantatiót, a texturát, a scripturát és a picturát.

E strikt elkülönítés következtében a Gaius-szöveg elején található in aliis speciebus fordulat nem az eredeti tulajdonszerzési módok mindegyikére vonatkozik, amint azt Mayer-Maly vélte,32 hanem csupán azon esetekre, ahol az anyagi kiegyenlítés problémája felmerült azáltal, hogy egy másik, idegen tulajdon is érintett volt.

A gazdagodási norma minden döntés mögött ott áll, amelyeket Gaius a Gai. 2, 73–79-ben a sed kötőszóval vezetett be. Ez az absztrakt természetjogi elv vagy per exceptionem vagy utilis actio révén – azaz modern értelemben processzuális alapon – jutott érvényre, és erősebb volt, mint a korábban említett, a tulajdonszerzést közvetlenül irányító, konkrétabb normák.

Ha két azonos absztrakciós szinten álló, a tulajdonszerzésre vonatkozó természetjogi elv ütközött, a gazdagodási norma gondoskodott a vagyoni helyzet igazságos rendezéséről. Ezt láthatjuk a Gai. 2, 78-ban, a scriptura és a pictura eseteiben. Gaius nem talált világos, ésszerű elhatárolási kritériumot a két tulajdonszerzési elv, egyrészről a litterae chartulis sive membranis cedunt, másrészről pedig a tabulam picturae cedere tekintetében. Tanácstalanságát az alábbi szavakkal juttatta kifejezésre: cuius diversitatis vix idonea ratio redditur.33 Az azonban bizonyos, folytatta Gaius, hogy az anyagi viszonyok rendezése exceptio, utilis actio vagy actio furti révén biztosítva van.

A specificatio esete hasonló. Két, egymással ellentétes tulajdonszerzési elv áll egymással szemben, egyrészt a szabiniánus cuius materia sit, illius et res quae facta sit és a prokuliánus eius rem esse putant, qui fecerit. Az ellentétet a scriptura-pictura kollízióhoz hasonlóan az actio furti és a condictio segítségével oldotta fel. Habár a tulajdonszerzési elvek a szabályozási hierarchia alsóbb szintjén ellentmondtak egymásnak, a gazdagodási norma egy felsőbb szinten igazságos megoldást kínált.

Gaius a fragmentumot34 az in aliis quoque speciebus naturalis ratio requiritur szavakkal nyitotta meg. Figyelemre méltó, hogy a requiritur szót használta az adquiritur helyett, valószínűleg azért, mert nem a természetjogi szerzésmódra vonatkozó alsóbb szintű elvekre, amelyek a tulajdon odarendelését (ad-quiritur) szabályozták, hanem a természetjogi gazdagodási normára kívánt ezzel utalni, amely egy elveszett vagyonelem visszaszerzését (re-quiritur) biztosította. Christina Kraft véleményével35 ellentétben, az itt említett naturalis ratio nem feltétlenül az egymással szemben álló jogi iskolák véleményét jelölte, hanem egyszerűen a gazdagodási normára mint a természetes értelem legfőbb elvére vonatkozott.

Gaius azért nem szólt a bona fidesről a feldolgozás tana kapcsán, mert a jóhiszeműség kérdése a specificatio problematikájában nem játszott számára hangsúlyos szerepet. Fő célkitűzése az volt, hogy helyreállítsa a dolog idegenkezű feldolgozása révén felborult vagyoni egyensúlyt. Azért, hogy ezt elérje, világos rendet teremtett a különféle és egymással ellentétes természetjogi elvek között. A bona fides-re vonatkozó kérdés e tekintetben másodrangú volt, és csak azokban a tulajdonszerzési esetekben került említésre, ahol a jóhiszeműség a vindicatiós eljárásban minden kétséget kizáróan releváns volt.

 

 

3. A jogtudósi iskolák álláspontja

 

A specificatio esetében a vindicatiós eljárás az iskolák közötti véleménykülönbség következtében nem volt magától értetődően adott, hiszen épp az volt vitatott, hogy ki a tulajdonos, azaz – praktikusan – ki jogosult a rei vindicatiós eljárás megindítására. Sabinus és Cassius úgy vélte, hogy az új dolog az anyag tulajdonosáé, míg mások a nova rest a feldolgozónak ítélték.

Thomas és Metzger is úgy vélik, hogy a szabiniánusok és a prokuliánusok egyaránt elismerték, hogy a nyersanyag helyébe egy új dolog lépett,36 „pusztán” ennek a nova resnek a tulajdona volt vitatott:37 quaeritur, utrum tuum sit id, quod ex meo effeceris, an meum.38

A szabiniánus tan mögött a sztoikus, a prokuliánus mögött pedig a peripatetikus filozófia hatását vélték felfedezni, amint arra első ízben Sokolowski mutatott rá.39 Őt követve Kaser,40 Ebert,41 Mayer-Maly,42 Wieacker43 és visszafogottabban Kunkel44 is ezt az álláspontot képviseli. A peripatetikusok helyett Schermeier45 és Behrends46 inkább a szkeptikus akadémia befolyását emelte ki a prokuliánus tan ideológiai forrásai közül.

Véleményem szerint helyes az a megközelítés, amely a tulajdon kérdésében megmutatkozó lényeges különbség okát nem jogdogmatikai alapon, hanem a jogon kívül, a filozófia, pontosabban az ismeretelmélet területén keresi. A jogon kívül ugyan, de nem a filozófiában, hanem a retorika területén kereste a probléma kulcsát Tessa Leesen.47 Arra mutatott rá, hogy a feldolgozásról szóló, a jogi forrásokban fellelhető szófordulatok nagy hasonlóságot mutatnak Cicero Topica és Quintilianus Institutio Oratoria című művéből vett idézetekkel.48 Úgy vélem azonban, hogy nem közvetlenül e szónoklattani elvek befolyásolták a jogászok dogmatikai megoldásait, inkább arról lehetett szó, hogy a hasonlóságok egy közös nevezőre, a filozófiai alapvetések területére vezethetőek vissza. Erre utal többek között, hogy annak ellenére, hogy Gaius az Institutióiban hatékony eljárásjogi megoldást alakított ki a specificatio problémájára, a Res cottidianae sive aurea később ismét egy filozófiailag ihletett media sententiát karolt fel.49

Gaius azonban a maga részéről nem bocsátkozott mély filozófiai fejtegetésekbe. Egyszerűen megállapította, hogy a jogtudósi iskolák filozófiai ihletettségű nézetei között nagy különbség mutatkozik, praktikus eljárásjogi megoldásokkal a gyakorlatban mintegy elsimította ezt a nézeteltérést, és materiálisan – a vagyoni kérdéseket illetően – igazságos megoldást vázolt fel. Az eljárásjogi eszközök használatához sem az elvont filozófiai tanokban találta meg a legitimációs forrást, hanem a klasszikus római jogász számára sokkal kézenfekvőbb természetjogi alapelvekben. Nem a jóhiszeműség, hanem bizonyos természetjogi alapelvek határozták meg a tulajdoni állapotot a természetjogi szerzésmódok esetében.50 Ha ezek az elvek ellentétesek voltak egymással, egy másik, a normahierarchiában magasabb szinten álló természetjogi norma, a gazdagodási norma segített a probléma megoldásában, méghozzá eljárásjogi intézmények révén, mint ahogy azt a textura, a pictura és végül a specificatio esetében is világosan láttuk. Már Wieacker is felismerte,51 hogy a feldolgozásra vonatkozó jogtudósi ellentét egyszerű akadémikus vitaként fogható fel, amelynek következményeit a gyakorlatban eljárásjogi eszközökkel oldották fel. Ezen tézisét Behrends nem tartotta meggyőzőnek, mondván, hogy az anyagi jogi, mélyebb összefüggések nem szűnnek meg azáltal, hogy az adott esetben érvelési okokból egy egyszerűbb, eljárásjogi argumentumot használunk fel.52 Meglátásom szerint a hangsúly valóban nem az eljárásjogi korrekciós mechanizmuson, hanem az a mögött álló természetjogi normapiramison van.

 

3.1. A szabiniánus álláspont

 

A szabiniánusok a gazdagodási norma primátusát egyszerűen, a vindikációs eljárás keretében bonthatták ki, és ezen eljárás keretében természetesen már a feldolgozó jó- vagy rosszhiszeműségét is figyelembe vették. A rei vindicatio ugyanis hatékonyan szabályozta az anyagi kiegyenlítés kérdését, azaz a veszélyviselés és profit megosztásának problémáit.53 A tulajdonos viselte a kárt a dolog vétlen megsemmisülése esetén, a jóhiszemű feldolgozó még a litis contestatio beállása után sem tartozott helytállással a vis maiorért.54 A periculum mindkét felet azonos módon érintette, hiszen mindketten saját invesztíciójukat vesztették el. Az anyag tulajdonosa elveszítette az anyagot, a feldolgozó pedig munkáját (illetve annak értékét), tehát mindkét fél – igazságos módon – saját „beruházásának” inthetett búcsút.

Az anyag és a munka egymástól való elhatárolása55 egyébként sem volt idegen a szabiniánusok gondolkodásmódjától. A Gai. 3,147 egy olyan esetről számol be, ahol az anyag tulajdonosa nyersanyagot adott át egy vállalkozónak, és megállapodott vele a munka ellenértékéről, a merces pro operáról. Cassius e tényállás értékelésében oly messzire ment, hogy egyenesen két szerződést különített el, egy adásvételit a nyersanyag vonatkozásában és egy vállalkozási szerződést a munkával kapcsolatban.56 Amint arra Thomas rámutatott, a szabiniánusok a locatio conductiót azon szerződésekre korlátozták, amelyekben a megrendelő adta a nyersanyagot is. Véleménye szerint ez a sajátosság magyarázza a specificatióra vonatkozó szabiniánus nézeteket.57

Ami a profit megosztását illeti, a feldolgozó az értéknövekedést58 – azaz munkájának értékét – az exceptio doli által érvényesített visszatartási joga segítségével érvényesíthette. Egyikük sem gazdagodott igazságtalanul, sem az idegen anyag, sem az idegen munka révén. Ha a feldolgozó lopta a nyersanyagot, az anyag tulajdonosának a condictio furtiva és azzal halmazatban (büntetési céllal) az actio furti is rendelkezésére állt. A szabiniánus megoldás a rei vindicatióban benne foglalt gazdagodási norma révén igazságosnak tekinthető, az anyagi kiegyenlítés a tulajdonjogi kereset segítségével valóban egyszerűen realizálható volt.

 

3.2. A prokuliánus álláspont

 

Ha azonban az ember a prokuliánus álláspontot követi, a helyzet egészen más. Ebben az esetben az anyag tulajdonosának nem áll rendelkezésére a tulajdoni kereset. A tulajdonában álló anyag már megsemmisült, az új dolog pedig nem az övé. Gaius itt azzal a feladattal szembesült, hogy a vindikációs lehetőség hiányában mégis valahogy elősegítse a gazdagodási norma érvényesülését.59

Ez azonban nem volt egyszerű feladat. Ha a feldolgozó jóhiszemű volt, az anyag tulajdonosának nem volt túl sok esélye. Egyes, ritka esetekben – ahol az adott volt – élhetett condictióval a nyersanyag vonatkozásában, például condictio indebitivel, amely a tulajdon megszűnése után is a rendelkezésére állt. Ez a megoldás azonban első látásra nem tűnik kielégítőnek, hiszen condictióval csak egyes, kis számban előforduló tényállások esetében lehetett perelni.60 A későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy a condictio jogsegélye a gyakorlatban meglehetősen kielégítő, ha nem is minden esetkört lefedő megoldást jelentett. Mégis talán e tökéletlenség volt az egyik oka annak, hogy a jogászok, talán már Gaius maga is, egy jobb megoldás után kutattak, és felállították a jól ismert media sententiát. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ez a kompromisszumos megoldás a problémát olyan módon kívánta megoldani, hogy azt tulajdonképpen leszűkítette arra a kérdésre, hogy a nyersanyag vindikálható-e.

A feldolgozó rosszhiszeműsége esetén indítható volt ellene az actio furti és a condictio is, mintegy a kiesett rei vindicatio pótlásaként.61 Kraft szerint az a tény, hogy az új dolog senkié, azaz res nullius, és emiatt a feldolgozó fidesétől függetlenül megszerzi annak tulajdonjogát, azzal a körülménnyel került kiegyensúlyozásra, hogy a rosszhiszemű feldolgozás lényegében furtumnak minősült,62 Bessenyő pedig úgy véli, hogy a lopott dolog feldolgozásával létrejött dolog is lopott, így elbirtokolhatatlan.63 Amint azt Jakab Éva a szőlőtermés vonatkozásában meggyőzően bemutatta,64 a mindennapi életben igen elterjedtek voltak a nyersanyag lopásából, és ebből adódóan a rosszhiszemű feldolgozásokból eredő vitás esetek. Ezt a szituációt Gaius megoldása – a természetjogi gazdagodási elv processzuális úton felülírja a tulajdonszerzési normát – hatékonyan kezelni tudta, hiszen a rosszhiszemű feldolgozás egyik jogtudósi iskola álláspontját alapul véve sem vezetett különösebb nehézségekhez.

A condictiót a vizsgált fragmentum szerint tolvajok és quaedam alii possessores, azaz bizonyos egyéb birtokosok ellen is alkalmazták. De kik ezek a bizonyos egyéb birtokosok? Miért említette meg Gaius a birtokosok ezen kategóriáját a tolvajoktól elkülönítve? Figyelemre méltó, hogy Gaius a condictiót először kifejezetten csak adversus eundem (ti. a tolvajok ellen) biztosította, annak felhasználási területét csak az indokolásban terjesztette ki, a mondat második felében.

Kunkel és Honsell ezen bizonyos egyéb birtokosok mögött a rosszhiszemű feldolgozókat látták, akik mint tolvajok semper in mora sunt,65 azonnal késedelembe esnek. Schermeier hasonló nézete értelmében az alii possessores az anyag birtokosai, akik az anyagot lopott mivolta tudatában dolgozták fel.66 E megközelítések kimondatlanul is a quibusdam aliis possessoribus fordulat mögött a iustinianusi korszakban fiktív birtokosoknak nevezett személycsoportot láttatják,67 azokat, akik a feldolgozás révén, rosszhiszeműen szűntek meg birtokolni, qui dolo malo desiit possidere.68 Ezek a személyek a lopott anyag birtokát a feldolgozás révén, rosszhiszeműen adták fel, hogy magukat a tulajdoni pertől és az ítélet végrehajtásától megszabadítsák.

E feltételezés nem valószínűtlen, mert a birtoklásra vonatkozó követelmény fellazulása éppen Gaius korában, Kr. u. 129-ben indult meg, a senatusconsultum Iuventianum nyomán.69 Gaius talán azért különítette el ezeket a bizonyos birtokosokat a tolvajoktól, jóllehet a feldolgozási cselekmény következtében ők maguk is tolvajnak számítottak, mert a birtoklásra vonatkozó feltétel kiterjesztése munkássága idejében újdonságnak számított, és emiatt külön kiemelésre volt érdemes. De más, ebbe az irányba mutató gyanújelünk is van. Paulus a felmutatásra irányuló keresetet, az actio ad exhibendumot megadta a rosszhiszemű feldolgozó ellen.70 E kereset formulájában a következő fordulatot találjuk: dolo malo desinere possidere.71 Ha tehát a feldolgozás, annak tudatában, hogy az anyag másé, a birtok rosszhiszemű feladásának minősült, és ez a tantétel éppen Gaius korában kezdett elismerést nyerni, erősen valószínű, hogy Gaius a condictiot a már a művi beavatkozás miatt a nyersanyagot nem birtokló, a szó szoros értelmében nem tolvaj (azzá csak a megmunkálás révén váló) feldolgozók ellen is meg kívánta adni.

Azonban egy másik alternatíva még valószínűbbnek tűnik fel. Igencsak szembetűnő ugyanis, hogy Gaius ezeket a tolvajoktól elkülönített személyeket csak birtokosnak, possessoresnak nevezi, jóllehet a prokuliánus nézet alapján, nem egyszerű birtokosnak, hanem tulajdonosnak is minősülhetnének. E különös szóhasználat alapján az is feltehető, hogy ezek a bizonyos egyéb birtokosok olyan személyek lehettek, akik a nyersanyaghoz bona fide jutottak hozzá, és azt később feldolgozták. Gaius azért akarhatta ezt az esetet hangsúlyosan kiemelni, mert a lopott dolgok elbirtoklását a ius civile strikt szabályai nem tették lehetővé. Egyrészt már a 12 táblás törvény megtiltotta a lopott dolog elbirtoklását,72 másrészt a Kr. e. 2. században született lex Atinia de usucapione kimondta, hogy a lopott dolog feletti tulajdonosi hatalom időkorlátozás nélkül fennmarad.73 A gaiusi kiegészítés ehhez képest annyiban több, hogy az eredeti tulajdonos anyagi megtérülését még a dolog megsemmisülése utáni időszakban is biztosítja. A lopott dolog értékét, még annak jóhiszemű, magát akár tulajdonosnak hívő személy által történő megsemmisítése (azaz feldolgozása) után is lehet condictióval perelni.74 Ez a megoldás jogpolitikai szempontból nézve két okból is igen előnyös. Egyrészt a jóhiszemű szerző, a nyersanyag értékének condictio-val történő elperlése révén elkönyvelt vesztesége következtében motivált lesz a tolvaj elleni fellépésre, aki az esetek többségében nem más, mint az a személy, akitől a dolgot jóhiszeműen vásárolta. Ezt a személyt a feldolgozó sokkal egyszerűbben felkutathatja, hiszen szerződéses viszonyban álltak, mint a nyersanyag tulajdonosa, aki talán sohasem találkozott vele. Másrészt annak tudata, hogy jóhiszemű szerzőként is felelnie kell a tulajdonos condictiójával szemben, a gondos vevőt arra ösztökéli, hogy minél inkább győződjön meg arról, hogy a nyersanyag eredete körül minden rendben van-e, ezáltal is megnehezítve a lopott áruk piaci forgalmát.

Gaius azért írt birtokosokat (possessores) és nem bonae fidei vagy malae fidei birtokosokat, mert a condictio megindításának szempontjából teljességgel közömbös volt, hogy ezek a birtokosok jó- vagy rosszhiszeműek voltak. Ha a dolog, amelyet megvásároltak, res furtiva volt, az anyag tulajdonosa az anyag értékét tőlük – akár tolvajok voltak, akár nem – condictio segítségével kiperelhette. Ha a nyersanyag lopott volt, a feldolgozó tulajdonszerzése nem a hiányzó jóhiszeműség következtében, hanem azért hiúsult meg, mert a nyersanyag és ezáltal a létrejött új dolog is lopott dolognak minősült, amelyen nem lehetett tulajdont szerezni.

A gaiusi szövegből tehát nem következik, hogy a feldolgozónak jóhiszeműnek kellett lennie ahhoz, hogy az új dolgon tulajdont szerezzen. Csak annyit fejtett ki a prokuliánus nézetről, hogy a feldolgozó megszerzi a nova rest, ha azonban a nyersanyagot lopta, vagy tudván lopott nyersanyagot használt fel, szembe kellett néznie az actio furti és a condictio, ha pedig a nyersanyag lopott mivoltáról nem tudott, azaz magát jóhiszeműen a nyersanyag tulajdonosának tekintette, a condictio veszélyével. A gazdagodási kérdés, nevezetesen, hogy a nyersanyag tulajdonosa hozzájusson elvesztett nyersanyaga értékéhez, mindenféleképpen biztosítva volt.

 

 

4. Összefoglalás

 

Az a kérdésfeltevés, hogy a bona fides szükséges volt-e a feldolgozás révén történő tulajdonszerzéshez a római jogban, anakronisztikus és félrevezető.

Egyrészt az igazi probléma abban állt, hogy miképp lehet az igazságos anyagi kiegyenlítést megvalósítani akkor, ha a tulajdonszerzésre vonatkozó természetjogi elvek ütköznek egymással. A kollízióra a megoldást az ezen elvek között fennálló hierarchia jelentette, amelynek csúcsán a gazdagodási norma állt.

Másrészt a fidesre vonatkozó kérdés szabiniánus nézőpontból teljesen irreleváns volt. A jogtudósok ezen csoportja a gyakorlatban felmerülő nehézségeket, a kártelepítés és a nyereség megosztásának problematikáját a vindikációs per keretében simította el. A felek egyenlő pozíciójához hozzájárult, hogy az egyébként erősebb jogosultat, a tulajdonosnak minősített felet terhelte felperesként a bizonyítási teher, hiszen többnyire a nyersanyag volt tulajdonosa lépett fel az új dolgot birtokló, feldolgozó alperes ellen.

A prokuliánusok az új dolog tulajdonát vélhetően még a rosszhiszemű feldolgozónak is megadták, az anyag tulajdonosa azonban vagyoni igényeit az actio furti és a condictio révén hathatósan érvényesíthette. A jóhiszemű feldolgozóval szemben is szinte minden esetben rendelkezésére állt a gyakorlatban valamilyen condictio, mert a tulajdonos a dolog birtokát többnyire lopás útján vesztette el, vagy olyan tényállás következtében, amelyet valamely condictio lefedett.75

Gaius a jó- vagy rosszhiszeműség kérdésénél, illetve a tulajdonszerzés egyes feltételeinek iskolás módon történő felsorolásánál lényegesebbnek tekintette, hogy igazságos megoldást kínáljon a vagyoni kiegyenlítés problematikájára, valamint, hogy hatékonyan fellépjen a sajnálatos módon igencsak elterjedt lopásokkal szemben.

És hogy mit nyerhetünk mindebből a feldolgozás mai szabályozására tekintettel? A római jogi szabályozást gyakran éri az a kritika, hogy jogpolitikai szempontok alapján nem kielégítő, mert a befektetett munkával elért értéknövekedést figyelmen kívül hagyja, mert a media sententia a tulajdonogot az anyag milyenségétől teszi függővé, és amiért az eredeti formába történő visszaállítás az értéknövekedést is megsemmisíti.76 Állandó növekedésre kárhoztatott világunkban egy szempontot érdemes komolyabb megfontolás tárgyává tenni. Nevezetesen, amíg Gaius az eredeti viszonyok, és ezzel az eredeti vagyoni állapotok helyreállítását tartotta szem előtt, addig a modern jogi szabályozások a bekövetkezett értéknövekedés lehetőség szerinti konzerválását tekintik legfőbb védendő értéknek. Ennek szellemében mondja az új polgári törvénykönyvünk is, hogy „ha a munka értéke a feldolgozott vagy átalakított dolog értékét lényegesen meghaladja, a dolog tulajdonosa a dolog értékének megtérítését követelheti”,77 ezáltal szűkítve le a régi dolog tulajdonosának választási jogát. Míg az ókorban a stabilitás, az eredeti megőrzése és az volt a középpontban, hogy senkit ne érjen kár, addig a modern szabályozás az értéknövekedést tekinti primer értéknek, és a vagyoni kiegyenlítődés általa is elismert követelményeit ennek függvényében szabályozza. Érdemes megállnunk egy pillanatra és megfontolnunk, hogy vajon minden esetben hasznos-e (nem pusztán filozófiai, de nyers, materiális értelemben), ha szabályozásunk alapját az állandó bővülés csalóka ábrándja vezérli.

 

 

 

* Dr. Deli Gergely egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék, delig@freemail.hu.

1 A tanulmány alapjául egy a Société internationale Fernand de Visscher pour l’Histoire des Droits de l’Antiquité 66. ülésének keretében, az Oxford University St. Catherine’s College-ban 2012. szeptember 21-én tartott előadás szolgált. Mélyreható észrevételeiért, korrekcióiért köszönetemet fejezem ki Siklósi Iván kollégámnak.

2 Mayer-Maly, Theo: Spezifikation. Leitfälle, Begriffsbildung, Rechtsinstitut, SZ 73 (1976), 120.

3 Behrends, Okko: Die Spezifikationslehre, ihre Gegner und die media sententia in der Geschichte der römischen Jurisprudenz, SZ 112 (1995), 195.

4 A polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény. A törvény 2014. március 15-én lép hatályba.

5 Az új szabályozás néhány, témánk szempontjából nem releváns ponton tér el a régi, még hatályos Ptk. 133. §-ától.

6 Lásd a BGB 950. §-át.

7 Jóllehet ezt a kitételt erőteljesen enyhíti, hogy a feldolgozó az új tulajdonjogát a régi dolog tulajdonosa választása szerint akár átengedni is köteles, munkája megtérítése mellett. Lásd új Ptk. 5:65. § (1) bek.

8 Code civil, 570. cikkely.

9 Code civil, 571. cikkely.

10 Gai. 2, 79.

11 Kaser, Max: Das römische Privatrecht, I. München, Beck, 19712, 43154.

12 Hausmaninger, Herbert–Selb, Walter: Römisches Privatrecht. Wien, Böhlau, 20019, 163.

13 Windscheid, Bernhard: Lehrbuch des Pandektenrechts I. Stuttgart, Rütten & Loening, 19069, 969; Czyhlarz, Karl: Lehrbuch der Institutionen des römischen Rechts, Wien–Leipzig, Tempsky & Freytag, 191111, 99; és Kunkel, Wolfgang–Honsell, Heinrich–Mayer-Maly, Theo–Selb, Walter: Römisches Recht. Wien etc., Springer, 19874, 353; azt a nézetet képviselik, hogy a feldolgozónak jóhiszeműnek kell lennie. Kaser, Max–Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht. München, Beck, 200517, 131–132; nem foglal állást e kérdésben. A régebbi irodalom áttekintéséért l. Kraft, Christina: Bona fides als Voraussetzung für den Eigentumserwerb durch Specificatio, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedenis 74 (2006), 2891-2.

14 Földi András–Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 201217, 342.

15 Bessenyő András: Római magánjog II, A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, BudapestPécs, Dialóg Campus, 2001, 88.

16 Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog. Pécs, JPTE–ÁJK, 19952, 51.

17 Nótári Tamás: Római köz- és magánjog. Szeged, Lectum, 2011, 210.

18 Ez alól kivétel Földi András, akinél a jóhiszeműség szubjektív és objektív kategóriáinak megkülönböztetése komoly tudományos vizsgálódás tárgya. L. erről leginkább A jóhiszeműség és tisztesség elve. Intézménytörténeti vázlat a római jogtól napjainkig. Budapest, Acta Fac. Pol.-iur. Univ., Budapest 2001.

19 Söllner, Alfred: Bona fides – guter Glaube? SZ 122 (2005), 8–10. A problematikáról l. Földi András: Osservazioni intorno al c.d. dualismo della ‘bona fides’, in: Carmela, Russo Ruggeri (szerk.): Studi in onore di Antonio Metro, II. Milano, Giuffrè, 2010, 483–507. A bona fides e római jogban megjelenő kettős felfogása mindmáig problémák forrása az európai jogharmonizáció folyamatában. L. Ranieri, Filippo: Europäisches Obligationenrecht: Ein Handbuch mit Texten und Materialien, Wien–New York, Springer, 20093, 439. sk.

20 Plisecka, Anna: Accessio and Specificatio Reconsidered. Tijdschrift voor Rechtsgeschiedenis 74 (2006), 45.

21 Gai. 2, 79: in aliis quoque speciebus naturalis ratio requiritur.

22 Gai. 2, 43 és Gai. 2, 49; Gai. 2, 45.

23 A fragmentumnak (Gai. 2, 79) erre vonatkozó, seddel bevezetett része értelmileg már csak a prokuliánus álláspontra vonatkozhat.

24 Gai. 2, 79.

25 Gaius a naturalis ratio és a ius naturale fogalmait szinonimaként használja (l. Gai. 1, 1), és hol a naturali ratione adquiruntur, hol az eodem iure nostrum fit, hol pedig a iure naturali nostrum fit kifejezésekkel élt. Voigt is úgy vélte, hogy a ius naturale a naturalis ratióból vezethető le. L. Voigt, Moritz: Das ius naturale aequm et bonum und ius gentium der Römer, I. Leipzig, Voigt & Gunther, 1856, 273. sk. Gaius több modern jogtudós szerint egyedi természetjogi elméletet fejlesztett ki, így az általam felvázolt gondolati konstrukció nem teljesen valószínűtlen. L. Honsell és mások (1987): i. m., 60.

26 A ius gentium – amelyet Gaius a ius naturaléval azonosnak tekintett – valóban szubszidiárius jellegű is lehetett a ius civile szabályaihoz képest. Gaius Cicerótól is átvehette azt a gondolatot, hogy a naturalis ratio, illetőleg a ius naturale a tágabb értelemben felfogott jogrend részét képezik, és egyetemességük miatt alkalmazhatóak. L. Buckland, William Warwick: A Text-Book of Roman Law from Augustus to Justinian. New York, Cambridge UP, 19633, 54.

27 Gai. 2, 66–79.

28 Az ember a magától értetődő dolgokról a jogtörténet területén sem beszél. L. Daube, David: Das Selbstverständliche in der Rechtsgeschichte, SZ 90 (1973), 1–13. Daube munkamódszeréről részletesebben l. Metzger, Ernest: Quare? Argument in David Daube after Karl Popper, in: Metzger, Ernest (szerk.): Law For All Times: Essays in Memory of David Daube, Lawrence, KS: Roman Law Society of America, 2004, 27-58.

29 Pomp. D. 12, 6, 14. L. ehhez von Mayr, Robert: Die condictio des römischen Privatrechtes. Leipzig, Duncker & Humblot 1900, 2.

30 A természetjogi princípiumok szintjei a természetjog eredetileg két eltérő felfogásában (az egyik – sztoikus ihletettségű – az emberek egyenlőségét, a másik egyenlőtlenségét hirdeti) lelheti magyarázatát. E kérdéskörhöz l. Carlyle, Alexander James: A History of Medieval Political Theory in the West, 1. Edinburgh, Blackwood, 1903, 8–9, aki a politikaelmélet legnagyobb horderejű változásának azt a folyamatot tartotta, amely Arisztotelész után Ciceróig, illetve Senecáig, az emberek egyenlősége elfogadása tekintetében bekövetkezett. L. még McIlwain, Charles: The Growth of Political Thought in the West: From the Greeks to the End of the Middle Ages. New York, Macmillan, 1932, 114–115.

31 Gai. 2, 73.

32 Mayer-Maly (1976): i. m., 126.

33 Gai. 2, 78.

34 Gai. 2, 79.

35 Kraft (2006): i. m., 292.

36 Thomas, Joseph Anthony Charles: Locatio conductio emptio venditio und specificatio, SZ 81 (1964), 125; Metzger, Ernest: Postcript on nova species and Kinloch Damp Ltd. v. Nordvik salmon Farms Ltd, Roman Legal Tradition II, 2004, 119.

37 Ferrini, Contardo: Appunti sulla doctrina della specificazione, BIDR 2 (1889), 201: la disputa fra le scuole non concerneva il punto se il dominio o no fosse estinto, ma a chi il dominio quella cosa nuova spetasse; Hägerström, Axel: Der römische Obligationsbegriff im Lichte der allgeimenen römischen Rechtsanschauung. Uppsala–Leipzig, Almqvist & Wiksells, 1927, 248; Schermaier, Martin Josef: Materia. Beiträge zur Frage der Naturphilosophie im klassischen römischen Recht. Wien, Böhlau, 1992, 195.

38 G. 2, 79.

39 Sokolowski, Paul: Die Philosophie im Privatrecht, I. Halle, Max Niemeyer, 1902, 69. skk.

40 Kaser (1971): i. m., 431.

41 Ebert, Harald: Die Entwicklung der Spezifikation im Humanismus, Naturrecht und Usus modernus. Inaugural-Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde einer Hohen Rechtswissenschaftlichen Fakultät der Universität zu Köln. Kézirat, Cologne, 1969, 9. sk.

42 Mayer-Maly (1976): i. m., 127.

43 Wieacker, Franz: Spezifikation, Schulprobleme und Sachprobleme, in: Kunkel, Wolfgang–Wolff, Hans Julius (szerk.): Festschrift für Ernst Rabel, II. Tübingen, 1955, 283. sk.

44 Kunkel és mások (1987): i. m., 171.

45 Schermaier (1992): i. m., 234.

46 Behrends, Okko: Institutionelles und prinzipielles Denken, SZ 95 (1978) 187–231; Behrends, Okko: Le due giurisprudenze romane e le forme delle loro argomentazioni, Index 12 (1983/84), 189–225; Behrends (1995): i. m., 199.

47 Leesen, Tessa: Produced and Bottled in Rome – Who Owned the Wine? The Controversy about Specificatio, RIDA 53 (2006), 266.

48 L. Gai. D. 41, 1, 7, 7, és Cic. Top. 15, 58.

49 Gai. D. 41, 1, 7, 7; Schermeier (1992): i. m., 239; kétségbe vonja, hogy e betoldás Gaiustól származna és a kompromisszumos megoldást iustinianusi adaléknak tartja. Ezzel szemben Behrends (1995): i. m., 234. sk. interpolációmentesnek tartja a fragmentumot, és ezt az álláspontot Kraft (2006): i. m., 29215 is meggyőzőbbnek tartja. Magam részéről inkább Schermeier felfogását tartom helyesnek, mert nem látok okot arra, hogy Gaius miért fordult volna el a megfelelő eljárásjogi megoldástól egy anyagi jogi kedvéért.

50 Gaius azt a jogtechnikai megoldást választotta, hogy az ősi római eredetű, átalakulóban lévő, formálódó bona fides fogalmát eszközként felhasználta abban az esetben, ha a görög filozófiai hagyományban gyökerező természetjogi elvek igazságtalan helyzetekhez vezettek volna. L. ehhez Wagner, Herbert: Studien der allgemeinen Rechtslehre des Gaius. Ius gentium und ius naturale in ihrem Verhältnis zum ius civile. Zutphen, Terra, 1978, 51. sk. Az ókori és modern természetjogi felfogás különbözőségéről l. Pound, Roscoe: Jurisprudence, I. St. Paul, West, 1959, 468; aki élesen megkülönbözteti a dolgok természetes rendeltetéséből összeálló normatív rendet az észből levezethető absztrakt rendtől.

51 Wieacker (1955): i. m., 287. sk.

52 Behrends (1995): i. m., 1995.

53 Egyes szerzők már korán a gazdagodási igények kielégítése eszközeként tekintettek e jogsegélyekre, l. Brinz, Alois: Lehrbuch der Pandekten II. Erlangen, Andreas Deichert, 18732, 577; és Pernice, Alfred: Labeo, Römisches Privatrecht im Ersten Jahrhundert der Kaiserzeit II/12. Halle, Waisenhaus, 18952, 325. Ezzel szemben az értéknövekedés jelentőségének túlhangsúlyozása ellen lép fel Kraft (2006): i. m., 302.

54 Ulp. D. 6, 1, 15, 3. A prokuliánus nézet értelmében a tulajdonosnak még a véletlenért is helyt kell állnia, ám ez tulajdonosi státuszára tekintettel nem meglepő.

55 Egyes modern szerzők a munkának adják az elsőbbséget. L. Sulzer, August: Der Eigenthumserwerb durch Specificatio. Zürich, Orell Füssli, 1883, 54; Jhering, Rudolf: Der Geist des römischen Rechts III. Leipzig, Breitkopf und Härtel 19689, 323; Scheurl, Christoph Gottlieb Adolf: Beiträge zur Bearbeitung des römischen Rechts I. Erlangen, T. Bläsing, 1853, 285; Windscheid (1906): i. m., 9682.

56 Gai. 3, 147.

57 Thomas (1964): i. m., 110.

58 Az értéknövekedés önmagában nem ok arra, hogy a feldolgozó a dolgon tulajdont szerezzen, illetve arra sem, hogy az új dolog nova resnek minősüljön. L. Kraft (2006): i. m., 302; Mayer-Maly (1976): i. m., 148.

59 A sed után Gaius véleményem szerint a prokuliánus nézetet tárgyalta a Gai. 2, 79-ben. Hasonlóképp vélekednek Wieacker (1955): i. m., 2657 és Mayer-Maly (1956): i. m., 140. Nem ért egyet ezzel Schermaier (1992): i. m., 195.

60 Schwarz, Fritz: Die Grundlage der condictio. Münster–Köln, 1954, 291. sk; von Lübtow, Ulrich: Beiträge zur Lehre der condictio nach römischem und geltendem Recht. Berlin, Duncker & Humblot, 1952, 82; Mayer-Maly (1976): i. m., 141.

61 Mayer-Maly, (1976): i. m., 141; Kunkel és mások (1987): i. m., 352; Kraft (2006): i. m., 315. Másképp vélte Mayr (1900): i. m., 144, aki szerint a condictio és a rei vindicatio konkurráltak egymással.

62 Kraft (2006): i. m., 313–314.

63 Bessenyő: i. m., 88. Bessenyő ezt a nézetét a Paul. D. 41, 3, 4, 20-ra alapította. A gaiusi szövegben ilyen értelmű utalást nem találunk, inkább az valószínűsíthető, hogy még a rosszhiszemű feldolgozó is tulajdont szerez az új dolgon.

64 Jakab Éva: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban. Budapest, Akadémiai 2011, 35–36.

65 Kunkel és mások (1987): i. m., 35316.

66 Schermaier, Martin: An eadem res sit, quaeritur, in: Colognesi, Capogrossi (szerk): Studi in onore di Mario Talamanca, Napoli, Jovene, 2001, 293.

67 Maga a ficti possessores kategóriája valószínűleg iustinianusi eredetű, l. Mousourakis, George: The Fundamentals of Roman Private law. New York, Springer, 2012, 150. A birtoklás követelménye azonban már korábban, a késő klasszikus korszaktól kezdődően fellazult.

68 Paul. D. 6, 1, 27pr.

69 Kaser–Knütel (2005): i. m., 134.

70 Paul. D. 10, 4, 12, 3. Hägerström (1927): i. m., 256, a helyet eredetinek vélte. Ezzel szemben áll Kraft (2006): i. m., 290. A Paulus-fragmentumról bővebben l. Schermaier, Martin: D. 41, 1, 24 und 26pr. Ein Versuch zur Verarbeitungslehre des Paulus, SZ 105 (1988), 436–487; továbbá Kaser, Max: Die natürlichen Eigentumserwerbsarten im altrömischen Recht, SZ 65 (1947), 245; Wieacker (1955): i. m., 271; Behrends (1995): i. m., 1995. Albanese, Bernardo: Esegesi minime in tema di specificazione, Labeo 1 (1955), 166; e szöveg alapján tekintette a bona fidest követelménynek. L. még Santalucia, Bernardo: Il contributo di Paolo alla dottrina della specificazione di mala fede, BIDR 72 (1969), 113. sk.

71 Lenel, Otto: Edictum perpetuum. Ein Versuch Zu Dessen Wiederherstellung. Leipzig, Tauchnitz, 1883, 223.

72 Gai. 2, 49. L. ehhez Gellius, Noctes Atticae 2, 6, 6; aki szerint egy az elbirtoklás tilalmára vonatkozó törvényt Cicero és Nigidius Figulus időszaka előtt, visszaható hatállyal vezettek be. Vico a törvény alkotójának Caius Atiniust tartotta, aki egy másik lex Atiniát is proponált, amely lehetővé tette a plebs tagjai számára a szenátusi rang elnyerését. L. Vico, Giambattista: Universal Rights (ford. és szerk. Giorgio Pinton és Margaret Diehl) Amsterdam, Rodopi, 2000, 158.

73 Ezen lex Atinia szorgalmazója egy bizonyos Gaius Atinius Labeo lehetett, aki Kr. e. 195-ben praetor peregrinus volt. L. Livius, Ab urbe condita, 33, 42–43; Gellius, Noctes Atticae 17, 7, 1. A datálás bizonytalan, Riccobono Kr. e. 197-re vagy 149-re teszi a törvény keletkezését. L. Riccobono, Salvatore, etc.: Fontes Iuris Romani Antejustiniani, I. Firenze, S. A. G. Barbèra, 1941, 81. L. még Watson, Alan: The Law of Property in the Later Roman Republic. Oxford, Clarendon, 1968, 24. sk; Diósdi György: Ownership in Ancient and Preclassical Roman Law. Budapest, Akadémiai, 1970, 80. sk; Girard, Paul Frédéric–Senn, Félix: Les lois des Romains. Napoli, Jovene, 1977, 84–85; Sáenz, Alfonso Castro: Compendio historico de derecho romano: Historia de la cultura juridica europea, I. Madrid, Tébar, 20063, 347.

74 Ezzel szemben áll Benedek: i. m., 52; azon nézete, amely szerint a jóhiszemű feldolgozó, aki érvényes jogcím alapján jutott az anyaghoz, az eredeti tulajdonosnak nem felel, aki így csak a dolgot elidegenítő harmadik személy ellen fordulhat. Ez azonban sem jogpolitikailag nem tűnik megfelelő megoldásnak, illetve ellentmondani látszik a római jogászok gondolkodásmódjának is, akik a tulajdonost erősebbnek tartották az alperesi pozícióban védekező bonitár tulajdonosnál is, ha az a dolgot más, harmadik személytől szerezte. L. Földi–Hamza: i. m., 354.

75 Hausmaninger–Selb: i. m., 164 szerint actio utilis vagy actio in factum is rendelkezésre állt, ezt a nézetet azonban a gaius-i fragmentum alapján nem tudjuk megerősíteni.

76 Kaser–Knütel (2005): i. m., 132.

77 Új Ptk. 5:65. § (2) bek.